2010. február 7., vasárnap

Sikerült! Újra!

És ezzúttal sokkal gyorsabban...

Január 31-én, egy héttel korábban a vártnál, megérkezett hozzánk gyönyörűséges kisfiunk Dávid.

Reggel 9 körül kezdett szivárogni a magzatvíz, akkor még nem tudtam, hogy tényleg az-e, mert Dorkával is volt ilyesmi jelenség két héttel szülés előtt. A délelőtt ugyanolyan ütemben zajlott, mint máskor, még Tescoztunk is egyet. Amikor a kocsiból kipakolva azt éreztem, hogy egyetlen szatyrot sem bírok felcipelni, akkor tudatosult bennem, hogy ha nem is ma, de hamarosan eljön az én időm. Lassan, de folydogált tovább a víz, ekkor már apát is beavattam a dologba (vonakodva bár, mert amikor a kocsiban magamra öntöttem Dorka narancslevét és felkiáltottam, hogy Jé, magzatvíz!, ő teljesen bepánikolt.....:)) na, de itthon már nyugodtabban fogadta a hírt, főleg mivel abban a hitben voltunk, hogy ez még biztos nem AZ. Kettőig adtunk magunknak időt, akkor aztán felhívtuk Viktor szüleit, hogy elindulhatnak és a szülésznőt, aki természetesen azonnal berendelt.
Mivel Dorkát időközben letettük aludni, apa itthon maradt vele, én meg taxiba vágtam magam, és bementem a kórházba. A taxis végigparázta az utat, hogy nehogy útközben pottyanjon ki a bébi - nagyon jól szórakoztam.:)
3 körül érhettem be, megvizsgáltak, mint kiderült tényleg magzatvíz, úgyhogy már nem is jöhettem haza. Fájásom nem volt, így hosszú napra számítottam. De aztán közölték, hogy mivel több, mint 6 óra telt el a szivárgás kezdete óta, ezért el kell, hogy indítsák a fájásokat oxytocinnal. Először tiltakoztam, mondván várjuk meg, hogy alakul a dolog. Mivel egyáltalán nem fájtam, persze könnyen beszéltem még akkor. De komolyan is gondoltam. Végül 4.30-kor azt mondták nem várhatnak tovább....na az oxytocin meg is hozta a várt hatást, nagyon hamar két perces fájásaim lettek. Előtte még értesítettem, akit lehet, de innentől kezdve már csak arra vágytam, hogy Viktor végre betoppanjon. Fel is hívtam, már úton volt, de amikor elárultam, hogy hol tartunk, újra egy kis pánikot hallottam a hangjában, illetve a telefonba is hallani lehetett, ahogy rálép a gázpedálra. Pikk-pakk meg is érkezett. Ekkor volt kb. 5.15. Innentől kezdve nekem egy kicsit összefolynak az események, kétperces, erőteljes fájásaim voltak, amiket legjobban guggolva tudtam átvészelni. Közben végig figyelték a baba szívhangját, az rendben volt. Felmerült az epidurális érzéstelenítés lehetősége, de egyrészt szépen tágultam, így nem volt indokolt illetve a hatását már túl későn fejtette volna ki, és a poén, hogy egyébként sem volt orvos, aki beadja, merthogy a történelem megismételte önmagát és mindkét altatóorvos sürgős esetnél volt.
Persze volt pillanat, amikor magamat a sürgős eset kategóriába soroltam, de engem legalább nem kellett újraéleszteni...így könnyebb szívvel engedtem át a dokit másnak....
Úgy látszik nekem a sors nem szánt EDÁ-t, lehet, hogy jobb is így.

7 óra előtt valamivel lehetett, amikor már rettenetesen fájt mindenem, és azt hittem szétszakadok, hogy megvizsgált a doktornő és megállapította, hogy a baba fejecskéje alá beszorult a méhem egy kis darabja (méhnyelv, azt hiszem) és magával húzta azt. Na az horror volt, amígy át nem lendült ezen a ponton, főleg, hogy azt tanácsolták három fájást csináljak végig a jobb oldalamon, hármat a balon.  Ez anniyra elviselhetetlen volt, hogy egyszer csak leugrottam az ágyról, olyan érzésem volt, mintha a hasfalamon át akarnák kitépni a belső szerveimet.....
Viszont 2-3 álló/guggoló fájás után egyszer csak éreztem, hogy jön a baba. Gyorsan felfeküdtem, és 3 nyomásra, 19.16-kor kint is volt Dávidka. 3410 grammal és 54 cm-el érkezett közénk.

Az egész nem tartott tovább 3 óránál. Annyira ügyesen segített a kisfiam az előrenyomulásban, hogy ez nagyrészt az ő érdeme. A pocakomra tették, Viktor elvágta a köldökzsinórt és nagyon nagyon boldogok voltunk.

A méhlepény megszületése után vette észre a dokinő, hogy egy darab bent maradt, és amíg apa a pici fiát kísérgette első fürdetési illetve öltözködési kalandjára, addig anyát megtisztították a maradék méhlepénytől. Ez már nem fájt, csak kellemetlen volt. Utána bejöhettek hozzám, és Dávidka nagy erőkkel nekiállt szopizni és vagy fél órát bírta. Apa még két órát maradhatott velem, aztán én lekerültem a szobámba (103), ahova ő már a látogatási tilalom miatt nem jöhetett be.

Vajúdás közben:
Megérkezett:


A királyfi:

2 megjegyzés:

  1. Ezeket a képeket esküszöm, hogy nem láttam az előbb....gyönyörűek vagytok! :-)

    VálaszTörlés