2012. január 15., vasárnap

Egy hosszú nap

Tegnap, azaz január 14-én lezártam az első félévem vizsgaidőszakát. Mégpedig a legnehezebb, de legjobban sikerült vizsgámmal. Szilágyi tanárnő, bár hatalmas szaktekintély, és híres pszichológus, a diákokkal való bánásmódban leginkább a megfélemlítés dominál nála. Persze lehet, hogy szándékosan stresszhelyzetet teremt, hogy lássa, ki hogy reagál, és kiszórja a munkára alkalmatlanokat.
A vizsgára való felkészülés utolsó napjaiban én már eléggé izgultam és ennek megfelelően alig tudtam aludni, így igaz, hogy szombaton a feszültség ébren tartott a megpróbáltatás ideje alatt, de utána csúsztak ki alólam a lábaim a fáradtságtól. Pedig egy jó kis ruhavásárlási körút volt betervezve, lévén, hogy mamáék szittyózzák a gyerekeket egész nap. Meg is ejtettem a shoppingolást, meglepően jó darabokat szereztem be állapotom ellenére. :) Délután még átjött Ildi barátnőm a suliból, "tanultunk" egy kicsit, amíg a gyerekek játszóházaztak. Amikor egyedül maradtam, és végre leültem volna enni, betoppan a család, fel sem fogtam először, hogy miért a  mama cipeli Dorkát, akin csak fél pár csizma van. Könnyáztatta arca láttán már kezdtem sejteni, hogy baj van, de igazán akkor kezdtem aggódni, amikor megláttam a megdagadt bokáját. A trambulinban ugyanis ráesett egy másik gyerek, Dorkának valahogy kifordult a bokája, és nem bírt lábra állni. 5 perccel később már úton voltunk a Heim Pálba. Ott megvizsgálták, megröntgenezték, és megállapították, hogy törés nem látszik. A két óra, amit ott töltöttünk, abból állt, hogy az ölemben ült, meséltem neki, beszélgettünk és ő nagyokat kacagott. Akkor már gondoltam, hogy olyan nagy baj nem lehet. Tulajdonképpen nagyon kellemesen teltek a kórházi percek, ritkán van alkalmunk így kettesben lenni. Persze erre valami más megoldást kellene keresni, nem bokatörést és társait.
A vizsgálatokat hősiesen tűrte, halkan, de válaszolgatott a doki bácsinak. Fájdalomra csak az éjszaka közepén panaszkodott, akkor adtam neki egy kis fájdalomcsillapítót, és befektettem magam mellé. Estére már olyan szinten voltunk hullák mindhárman (Viktor az éves ivótúráján van a haverjaival), hogy alig tudtunk elaludni. Reggel pedig a két kis csimótámmal egy ágyban ébredtem, ilyen sem volt még.:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése