2016. július 30., szombat

Éjszakai ölelés

Dorka néhány hónapja rászokott, hogy éjjel, miután Dávid elszundít, ő még atjön hozzám egy ölelésre és csevejre.
Nagyon cuki, ahogy kérlel a szemével, hogy had bújjon mellém még egy kicsit.  Azt tudni kell, hogy az este úgy nézett ki apa nélkül, hogy nyolckor Bencit lefektettem, az altatás alatt a nagyok csendben játszottak a szobájukban,utána hoztam egykis vacsit magamnak oda hozzájuk, általában én ilyenkor jutok ételhez,  wzt rendre elkunyizzáj, ezért többet viszek, vacsizunk, ők már másodszor. közben hívjuk apát Skype-on,kb egy órát beszélünk,  majd mesét olvasok a gyerekeknek, kicsit még beszélgetünk, és szempuszi,nyakpuszi,haspuszi és egy sor röhögcsélés után elbúcsúzunk Ilyenkor már tíz elmúlt általában.  Én még teszek-veszek kicsit,majd a jól megérdemelt pihenés reményében leroskadok az ágyra.  Még netezek vagy nézek valamit,  amikor a kis tündérkém megjelenik. Sokszor nagyon fáradt vagyok,  de annyira szeretem higy jön és olyan jól esik vele kettesben lenni, hogy nem számít. Meg amúgy is, mindjárt tini korba lép, akkor meg mennyi ölelésre számíthatok majd tőle? Szóval élvezem a lopott perceket vele.

2016. július 25., hétfő

Apa Párizsban - május, június, július

A május gyorsan elszaladt, mert Benci szülinapjára apa haza tudott jönni öt teljes napra. Annyira jó volt együtt megint, és olyan hosszúnak és természetesnek tűnt, hogy egy kicsit sokként ért az elválás újra. A gyerekek egy nap alatt visszarázódtak, már nagyon rutinosak, de nekem most egy hét kellett, hogy újra megszokjam a  helyzetet. De a lényeg, hogy ettől sokkal gyorsabban eltelt a május. Ezután anyák napi műsorok, évzárók, ovis bográcsozás várt ránk, mindig volt mire készülni, és egyre közeledett a június 25 is, amikor anyu, Benci és én látogattunk ki Párizsba, egyrészt anyukám 60. szülinapját megünnepelni, másrészt apa szülinapját megülni. :)
Az utolsó tanítási nap június 15 volt, kitört a nyári szünet, egy hétig itthon voltunk, aztán Lévára utaztunk a nagyiért, majd a mamáék elvitték a gyerekeket Verpelétre, mi pedig elröppentünk apához.

Közben megvolt Dorka biziosztása, nemcsak hogy kitűnő lett, hanem osztályfőnöki, tantestületi és igazgatói dicséretben is részesült. Annyira meglepődött, hogy szinte felállni sem mert, szerényen mosolyogva rázta meg Mónika néni kezét, aki épp halálra dicsérte. :)

Párizs gyönyörű volt, mint mindig, lejártuk a lábunkat, láttunk minden szépet és jót, anyukám el volt ájulva, Bencikém is nagyon jól viselte, oda-vissza aludt a repülőn, nem volt semmi gond, városnézés közben néha unta a banánt, akkor keretünk olyan helyet, ahol ő is rohangálhat, aztán mentünk tovább. Szokás szerint két pillanat alatt eltelt a négy nap, és újra otthon találtuk magunkat.

A július táborral indult, Dorka Szántródra utazott a sulival, az első ottalvós táborába, Dávid ezalatt focitáborban volt, reggel 9 és délután 4 között. Nagyon pihentető volt anyának, Benivel kettesben mindenre volt időm. :) Dorka a negyedik naptól már iszonyúan hiányzott, nem tudtunk kommunikálni sehogy sem, csak a tanító nénik által küldött fényképekről tudtam, hogy jól van, szóval nagyon vártam a 9-ét, hogy hazajöjjön. Volt nagy sírás-rívás, összeborulás, amikor hazaért a kincsem.
Még aznap nagyon cukik voltak egymással Dáviddal, de másnapra már sikerült jól összeveszni. Azóta is napi egyszer istenesen kiakasztanak, úgyhogy NAGYON várjuk a július végét, hogy megosszuk ezt az élményt (is) apucival. :)

Már csak két hét, hihetetlen. Tudom, hogy ez gyorsan el fog röppenni, főleg, hogy végre elkezdték a teraszt újrakövezni illetve a kerítés lábazatot leburkolni. Próbálok sok barátot hívni a gyerekeknek, hogy ne egymást (és az én idegeimet) gyilkolják naphosszat.

Hat nap van hátra a júliusból. Összegezve ezt a hónapot, kész anyagi csőd. Elromlott az elektromos kapu, a mosógép, elkezdték újrakövezni a teraszt, és a kerítés lábazatot, ahol újabb és újabb költségek merülnek fel persze, a NAV kiszabott jogtalanul egy 360 000 Ft-os illetéket, aztán ezt visszamódosították hálistennek a jogos 44 000-re, a munkahelyem tévedésből majd 20 ezerrel többet utalt több, mint egy éven át, ezt egy összegben kérik vissza....szóval kész... ja és szombaton részleges izomszakadás történt a jobb vádlimban, amit egy hónapig pihentetni kellene....haha.

Apa Párizsban - április

Vicces, de április eleje óta, ha bárki megkérdezi mennyi van hátra, rögtön rávágjuk, hogy három, pedig igazából négy, de valahogy most már olyan kevésnek tűnik, olyan gyorsan repül az idő, hogy háromnak érződik. :)
Jó idő van, rengeteget vagyunk a kertben, kertészkedünk, én intézem a kerítés kövezést, ciprusok ültetését, füvesítést, így elfoglalom magam.
Renocskáék is meglátogattak bennünket 14-én és 15-én itt aludtak, a gyerekek ha lehet még jobban szeretik egymást, nagyon jól elvoltak, persze nagyon megőrültek, és megőrjítették a felnőtteket, de annyira egymáshoz nőttek, hogy még sírdoglás is volt a búcsúnál...


Apa Párizsban - március

Ez a hónap nagyon gyorsan eltelt. Számítottunk is rá, hogy így lesz, hisz megvolt a jegyünk Párizsba március 25-29-ig. És hát az örömteli várakozás gyorsabban forgatja az idő kerekét. A márciusi időjárás már mutatta a tavasz jeleit, de azért még sokszor volt nagyon hideg, esős, szeles. De azokon a napokon, amikor már ki lehetett mozdulni, tudtam picit kertészkedni, süttetni magam néhány percig, feltöltődtem, és jókedvre derültem. Anyukám egy hétig itt volt velünk, ami nagyon-nagyon jó volt, olyan megnyugtató érzés volt, hogy nem én vagyok az egyedüli felnőtt a házban éjszakánként. Napközben jókat beszélgettünk, nem mellékesen megcsináltuk a tavaszi nagytakarítást, esténként viszont hullafáradtan dőltünk az ágyba mindketten. Március 14-15-én szünet volt, akkor még mindenki itthon, akkor pláne lefárasztottuk a nagyit. :) Apu két napot is tudott így segíteni a konditerem elkészültében, ahol levertem a csempét, ott szépen kiegyenesítette a falat, ezt eredetileg én akartam csinálni, de látva, hogy mennyi munka, és nem is könnyű, nekem eltartott volna két hétig is, nem beszélve arról, hogy szakaszokban tudnék ilyesmivel foglalkozni csak. Na de van még hátra ott feladat bőven.
Aztán eljött a tavaszi szünet, ami Dorkának három nappal hamarabb indult, március 21-én 11 órakor szólt Mónika néni, hogy Dorkának nagyon fáj a füle, vigyem haza, ha lehet. Na, utazás előtt négy nappal indult a pánik, hogy fog a gyerek repülni fájós füllel, jött a doki néni, mondott praktikákat ( melegítsenek a stewardessek nekünk két poharat, amit ő a fel-és leszálláskor a fülére tesz, a meleg kihúzza a dobhártyát és nem fog fájni. Vegyen be kalium muriatikumból 3 golyót fel-és leszállás előtt, illetve orrspray-vel fújjunk be neki) Három nap alatt háromszor voltunk orvosnál, fül-orr -gégész is látta, és azt a választ kaptuk, hogy kicsit hurutos, majd ha rosszabb lesz, menjünk vissza.... na erre a hétvégén nem lett volna lehetőség ugye, így a saját doki néninktől végül sikerült antibiotikum receptet kérnem, ami nélkül semmiképpen nem akartam volna elindulni. Párizsban kellemetlen lett volna gyerekorvosnál tölteni az időt. De végül nem volt szükség az ab-ra, így visszatekintve azt gondolom, hogy az izgalom is nagy szerepet játszhatott abban, hogy Dorka beteg lett. Odakint is fájlalta a fülét, amikor éppen nem rá figyeltünk....
Végre elérkezett az utazás napja! De ezt egy külön posztban...

Apa Párizsban - február

Február 4-8-ig volt itthon apucink újra, és nagyon-nagyon-nagyon jó volt persze. A gyerekek non-stop rajta lógtak, de most már meg lehetett őket néha kérni arra is, hogy had beszélgessek én is vele, vagy, hogy moderálják magukat, amíg a mamáék és Geriék itt vannak a szombat esti vacsin. Tök jó fejek is voltak. Amúgy érzelmileg nyilván nagyon nehéz még nekik ez a kettősség, előfordult durcáskodás bőven, és a negyedik nap végére érezhetően ki is merültek, annyira intenzív volt a közös játék. Sikerült kétszer is elmenniük bicajozni, Dorkám kipróbálhatta végre a névnapi bicaját, sokat birkóztak, de a fő program persze a lego és a póker volt. Dorka pókerkészletet kapott apától Párizsból, és imádja, és hihetetlenül szerencsés ebben is.
Az elválás most nagyon flottul ment, ugyanúgy, mint novemberben, most is szinte azonnal sikerült visszasiklani a "rendes" kerékvágásba, ez a néhány nap nem zavarja meg őket annyira szerencsére.
Imádom, hogy ilyenkor mindig égre-földre fogadkoznak, hogy ő jók lesznek, bőszen pakolják a szobájukat, érzik, hogy megint rám szakad minden, és mennyire értékelem a segítséget. :)
Benukám majdnem úgy viselkedik, mintha apuci el sem ment volna, mosolygós, vidám kiskrakepek apával is, jól elvannak, amíg el nem fárad vagy meg nem éhezik. :) Egyik este mondjuk nagyon vicces volt, bent voltunk a fürdőszobában, amikor Viktor fürdött, és hát vizesen, csupaszon Benci bizony nem tudta hova tenni az apját. Teljesen meg volt rökönyödve az alaktól a kádban, a kezemben tartottam, úgy hozzám szorult, hogy épp csak az egyik szeme látszódjon ki. :)

Dávid harmadikán megkapta a hat éves oltását, eléggé megduzzadt a karja, és bágyadt volt tőle, de nem lázasodott be.

Apa Párizsban - január

A 10 nap, amit Viktor itthon töltött dec 23-jan 3 között pont elég volt arra, hogy újra mindenki visszazökkenjen a régi kerékvágásba, hogy megszokjuk, milyen jó is együtt, milyen természetes, és mennyivel KÖNNYEBB az élet. Így hát nehéz volt az elválás, de sokkal nehezebb az utána következő néhány nap, a gyerekek sírva puszilgatták apa fényképet, és én is csak könnyes szemmel tudtam mondogani nekik, hogy ügyesek leszünk, hamar vége lesz. Hát most nem így érzem. Nagyon távolinak tűnik a vége, valahogy most nehezebb, mint tavaly. Pedig 2,5 hét múlva újra látjuk egymást, sőt megvettük a jegyünket Párizsba március végére.
Közben Dávid iskolába menési/nem menési mizériája zajlik, nagyon nehéz a döntés, álmatlan éjszakákat okoz nekem, a döntés pedig úgy érzem csak az enyém. Remélem sikerül jól dönteni!

Lassan vánszorogtak tehát a januári hetek. Biztos a bezártság teszi, de hosszabbnak tűntek a napok, mint eddig. Pedig igyekeztem elfoglalni magam most is, fát rendeltem, elkezdtem olaszul tanulni, előadáson voltam az iskolaérettségről, meg amúgy is, kitöltötte a napjaimat, az aggodalom, hogy jól döntök-e Dávid visszatartásával kapcsolatban. És mégis.
Szombatonként iskolaelőkészítőre jár Dávid, Jutka nénihez, Dorka régi óvónénijéhez. Mindig nagy hiszti övezi az indulást, nem akar menni, fájlalja, hogy neki nincs szabadideje (???), aztán pedig nem akar hazajönni, annyira jól érzi magát. De macera ez a oda-vissza utazgatás Benivel nagyon.
Szegénykém, ő már iszonyúan unja az autózást, van, hogy egy nap négyszer ültetem be, nem csoda, ha ki van akadva.
Apa nagyon elfoglalt volt most is, ráadásul eléggé lebetegedett, lázzal, durva torokfájással feküdt otthon két napot.  Azt mondja neki így gyorsan elszaladt a hónap.
Én azt állapítottam meg magamban, hogy hiába közeledünk a 11 hónap feléhez, ezt az állapotot én nem tudom megszokni. Nem akar könnyebb lenni a szívem. Persze, egyébként bírom, nem vagyok összetörve vagy ilyesmi, de sokszor elszomorodom, a gyerekek előtt viszont jól tudom palástolni, nem akarom még ezt a terhet is rájuk rakni.
Január végén Dávidkám 6. szülinapjára készültünk, pont vasárnapra esett, így aznapra szerveztük a családi bulit. Nagyon jól sikerült, jó volt együtt lenni, de titkon azért nagyon sokszor összeszorult a szívem, amiért a jobbik felem nem lehetett velünk.

Apa Párizsban-december

Hosszú ez a nyolc külön töltött hét...sokszor, igaz csak pillanatokra, de úgy érzem, nagyon sok. Aztán rohanok tovább, pelusozok, vacsit készítek, rendszabályozok....na és ezzel a legutóbbival van a baj! Unom, hogy csak a rossz zsaru szerepe jut, ha gond van. Szigorúnak kell lennem, és nagyon következetesnek. Annyira, hogy nekem sem esik jól, hát még a gyerekeknek. El vagyok fáradva. Dorka hetek óta a morgós, boszis formáját hozza, és szegény ha nem is viselkedik nagyon rosszul, csak kicsit, már arra is ki tudok akadni, annyira tele a hócipőm. Sokszor volt már ilyen, és lesz is még sokszor, nyilvàn túl leszünk ezen is, csak most még nem látom a végét. Az iskolában tökéletes, édes kis cukimuki, itthon viszont ahogy belép az ajtón, talál magának hisztiznivalót. Nehéz. Tudom, ki kell adnia magából a feszültséget... de egy idő után úgy érzem, nem tudom szó nélkül hagyni. Türelmetlen, rossz anyának érzem magam. De már csak 12 nap és apa 10 teljes napra a miénk!!!
Szóval ennek jegyében telik egyelőre a december....
Az első hét a béna huvelykujjam miatt volt még nehéz, így a hónap közepe felé haladva már egész jól tudom használni.
December második fele is érzelmi kimerültségben telt, ajándékvásárlás, szervezés, rohangálás mellett. Sikerült mindent időben beszereznem, becsomagolnom, az angyalkék sem felejtettek el minden reggel apró ajándékot hozni a gyerekeknek (vicces volt, Benuka minden reggel egy bébiételt kapott, volt hogy többször ugyanazt. :) ) A fát is megvettük, találtunk olyan árust, aki ingyen kiszállította. Eddig legszebb karácsonyfát sikerült megvennünk, ráadásul új díszekkel jutalmaztam meg magam. Hát kell valami a rosszkedv ellen, nemigaz?

23-án este aztán VÉGRE megérkezett apa, és egy instans álomszerű állapotba került a család. :) A karácsonyi időszak iszonyú rohanós volt, minden percünk be volt osztva, nagyon elfáradtunk, de együtt voltunk, és így is minden szép volt.
Bár elhatároztuk, hogy új szokásokat vezetünk be jövőre. Ez a "legyen nagy vacsi és addig mindenki várjon türelmesen" nagyon nem jön be, én egész nap stresszelek, hogy elkészüljek mindennel, a gyerekek iszonyat türelmetlenek, nem tudják elfoglalni magukat, öt percenként megkérdezik már reggel 10-kor!!!, hogy mikor lesz vacsi, és mire a vacsora kész, én még mindig smink és harisnya nélkül, de már így kell asztalhoz ülni, mert a türelmetlenség a tetőfokára hág, a terítés félkész, anya hullafáradt, Benu melegítőben...szóval katasztrófa. Két fogás között azért egy gyors sminket feldobtam, de jövőre nem így lesz. Vagy az ajándékok jönnek meg már reggel, hogy aztán egész nap kényelmesen tüsténtkedhessek, vagy rendeljük a kaját. Ha mi főzünk, akkor pedig szigorúan valami egyszerűt!



Apa Párizsban - október

Ez a hónap remekül indult. Október 2-5-ig Bencivel kint voltunk Apánál, és hát a csillagok nagyon jól álltak, mert minden álomszerűen jól ment. Benuka nagyszerűen viselte az utat mindkét irányba, evett, aludt, mosolygott végig, apájával mintha tegnap látták volna egymást utoljára, és még az idő is gyönyörű volt. Egy szempillantás alatt eltelt, a gyönyörű időszakok már csak ilyenek.
Mire hazaértem Dorkáék is megbocsájtottak, amiért őket nem vittem, remek hétvégéjük volt a mamáékkal, Tatabányán strandoltak. Dorka még egy kis levélkét is írt nekem erről:


Az október viszonylag hamar eltelt, főleg, hogy 30-ára vártuk haza apát, közben pedig Dorka szülinapjára készültünk, logopédushoz kezdünk járni Dorkával. Dávid pedig elkezdte az iskolafelkészítőt. Pörögtek a napok, és egyszer csak elérkezett a nagy nap. Reggel mindenki izgatottan pattant ki az ágyból, kilencre mentünk a reptérre, és újra együtt volt a család. A gyerekek földöntúli öröme kárpótolt az eddigi nehéz pillanatokért. Három napig szó szerint az apjukon lógtak. Láthatóan Viktor is nagyon élvezte a társaságukat, öröm volt őket nézni, hallgatni. Sokat nevettek, bolondkodtak.
Az elválás nehéz volt újra, de valahogy utána hamarabb visszazökkentek a gyerekek. Ügyesen felfogták, hogy most három nap jutott apából, és karácsonykor láthatják újra.
Persze továbbra is naponta beszélünk Skype-on, ő olvassa az esti mesét, és mindent tud róluk, rólunk.

Apa Párizsban - szeptember

Szeptember 1. Az elválás borzasztó volt. Sírtunk mind a négyen, sőt néha Benci is bekapcsolódott, ő csak úgy csecsemőségből, még nem értette miért itatja mindenki az egereket.
Hónapok óta tudtuk, hogy el fog érkezni ez a pillanat, nem ért váratlanul, mégis nehéz volt. Nagyon. Apa csak bocsánatot tudott kérni, amiért ezt teszi velünk, akkor még azt gondoltuk neki könnyebb lesz, nekünk nehezebb.
Aztán a napok, hetek tapasztalata mást mutatott. Rázósan indult mindenkinek, de nekünk itthon egyre könnyebb lett, mondhatjuk, hogy belejöttünk. Minden nap 18-20 között jön Erzsi, a bébiszitter, aki hatalmas segítség. Megbízható, ügyes, szorgalmas. Ha kell, kézbe veszi az irányítást. Sajnos egyszer lebetegedtem, akkor kellett is.
Lelkileg megviselt a gondolat, hogy majd egy évig mindenben csak rám támaszkodhatnak a gyerekek, az én vállamon nyugszik minden döntés, minden reakció, iránymutatás. Csak remélni merem, hogy megállom a helyem, és nem szenvednek hiányt semmiben (apán kívül). De mi itthon vagyunk, jó helyen, a megszokott környezetben, együtt.
Viktornak viszont azon kívül, hogy meg kell küzdenie a család borzasztó hiányával, és teljesen egyedül kell helytállnia a nagyvilágban, egyéb viszontagságai akadtak. A lakóhely és a munka is rejteget kihívásokat, részletekbe nem bocsátkozom, legyen elég annyi, hogy gyomorideggel megy be dolgozni minden reggel, és 10-12 óra munkával sem tud a feladatai végére érni. Persze valahol nem is baj, hogy nincs ideje örökké azon gondolkozni, mi lehet velünk. De letargiára, lehangoltságra így is van idő, ráadásul folyton esik az eső, alig tud kimozdulni.
Két hét után érzem úgy, hogy ideje meglátogatni. :) Gyorsan meg is veszem a repülőjegyet október másodikára.
Ekkor jött egy vírusos torokfertőzés, ami végigsöpört rajtunk, Benit kímélve csak meg. Magas lázzal feküdtünk napokig, és kilátástalannak tűnt minden, Aztán szépen lassan enyhült a torokfájás, és már reménykedhettünk, hogy tényleg kijutunk Párizsba.
 

2016. július 10., vasárnap

Nőci

Dorkám egyre nőcisebb, ami persze természetes  folyamat, mégis félelmetes a szülőknek. Van, amikor ezt bájos természetességgel hozza, mint itt, ahol az osztálytársaival színházba ment:




Vagy itt, ahol a barátnőivel pózol:



De sokszor már úgy illegeti magát, és ugyan még viccből, de mond olyan felnőttes dolgokat, hogy érzem, menthetetlenül fel akar nőni ez a lányka. :)
A fiúk még inkább idegesítik, mint érdeklik. :)